A pénteki farmozás jól sikerült. A reggel egy kisebb családi indulási idegbaj volt reggeli vasalással és nagy hisztikkel, így mindenki jócskán kifáradt már mire elindultunk. 2,5-3 órát autóztunk, hogy odajussunk Essexbe, Brain Tree és Shalford közé a farmra, közben beszélgettünk Sallyvel, főként az angol és a magyar különbségekről. Kérdezte, hogy otthon nehezebb-e az élet, vagykönnyebbnek látom-e az itteni dolgokat, és mint később kiderült, miközben én beszéltem ő csak csodálkozott honnan ismerem azokat a szabakat, amiket mondok politikával és gazdasággal kapcsolatban. Pedig annyira nem volt nagyszabású beszámoló. Neki merőben meglepő volt az, hogy az autók nálunk olyan drágák, amilyenek, valamint az is, hogy a gyerekek oktatásáért az állam fizet legtöbb esetben, és nem a szülő vállalja a neveltetés költségeinek oroszlán részét. Emesével mindezek ellenére pont azt beszéltük mennyire sok itt a gyerek, mennyire gyerekközpontúak és gyerektudatosak az emberek a magyar viszonylathoz képest. Én azt mondtam talán azért, mert itt úgy érzik az emberek megengedhetik maguknak, hogy nincs az a fajta létbizonytalanság bennük, mint ami nálunk uralkodik mostanság. Egyszerűen derűsebben látják a világot, mint mi. Bár azért hozzáteszem itt még a toitoi wc-ben is kézfertőtlenítő és öblítéses fertőtlenítős rendszer van.
Az odaút végén felvettük Sally apukáját is a vasútállomáson, ami előtt Sally figyelmeztetett, hogy igazi gyűjtögető csodabogár az apukája, akinek ugyan még nem voltak a házában, de valószínűleg majd be kell tolni az ajtót, mert mindent felvásárol a charity shopokból, aminek azt gondolja később értéke lesz, fürdik, de nem igazán mos, ezért kicsit büdös, és korábban alkoholproblémái is voltak, amit alátámasztott az a megjegyzés, mikor megérkeztünk a találkozóul kijelölt pubba, hogy jó lesz, ha a másik lányáék sietnek az érkezéssel, mert még a végén berúg, mire odaérnek. Visszafogta magát, 2 sörnél megállt.
Tulajdonképpen az út célja Sally húgának, Katherine-nek a szülinapi meglepetése volt, vagyis az, hogy a család elkísérje a bakancslistájára, vagyis az 50 éves kora előtt (bukta, mert most 51) megvalósítandó listájára a tehénfejést, amihez a barátja keresett neki egy erre megfelelő tanyát, az aznapi útjuk célját pedig csak a kocsmába való érkezésükkor mesélte el neki. A farm nagyon barátságos volt, családi vállalkozás, akik nyaranta nagyon jól kereshetnek azzal, hogy van egy vicces ripacs a családban, aki elszórakoztatja a népet. 3 órán át tartanak nyitva naponta, de 4-500 fontot keresnek is vele. Lehetett kiscsibét fogni, bárányt és kecskét etetni cumisüvegből és zoocsemegével, lehetett csirkét fogni, csodálni a kecskék fejését, a malacok dagonyázását, voltak szamarak, lámák, kakasok és tyúkok, volt póni fogat a gyerkeknek plusz pénzért, megnézhettük ahogy megnyír egy birkát, ki lehetett próbálni a tehénfejést és megnázni, milyen gyorsan issza a boci a tejet, mindezt azzal társítva, hogy mennyit kapnak a gyapjúért, mire használják, hogy a bociknak nincs fölül foga és hasonló elejtett infokkal, szóviccekkel és nagyon show szerű, ámde tényleg hasznosítható informácókat tartalmazó előadással. Mindig volt valami mozgás, valami kipróbálnivaló, szórakoztatták a gyerekeket és a felnőtteket is, miközben voltak akik csinálták a napi teendőiket a farmon. Összességében élveztem, meg jó volt megimserni Sally családját. A húga is hozzá hasonló, elég humoros és szókimondó család szerencsémre.
A visszaút mindezekkel szemben egy katasztrófa volt. Nehezen akartak eljönni az ikrek, de mindketten hulla fáradtak voltak. Sally megkérte a húgát, hogy az apukáját most vállalják be ők (szereti, de azért elég nehezen viseli), amikor is a az autó kiírta, hogy 0 mérföldre elég a benzin. Veszettül elkezdtünk keresni egy benzinkutat, miközben a gyerekek mindenfélét akartak hátul. Már nagyon akadozott a kocsi, és lövésünk sem volt hol vagyunk és hol egy benzinkút, mikor egy szerencsás körforgalomból való kihajtásnál megláttunk egyet. Sally tankolt, én meg addig bementem megnézni van-e KitKat csoki, mert Joel azt szeretett volna, de a kocsiban lévő teljesen megolvadt. Volt ezer féle. Sally mondta nekik, hogy választhatnak bármit, aztán végül ő választott helyettük 1-1 KitKatet, amitől kiborultak, őgy kellett Joelt rugdosódás és ütögetés közben visszatuszkolni a kocsiba, majd elkezdett üvölteni, hogy ő csokit akar, sírt, toporzékolt az ülésben, fejhangon visított, mindent kipróbált, amit el lehetett képzelni. És ebben a legdurvább az volt, hogy ott volt a csoki szinte mellette, és mgkaphatta volna mindezek nélkül. Én kivártam volna, de pár km után Sally megállt az autóval, hátrament és csendre intette, de amint visszaült Joel újrakezdte, így végül odaadta neki a csokit. Felevett mindent, amit talált, megevett 3 zacskó csipszet is, nagyon éhes lehetett, de a hisztit nehezen hagyta abba. Aztán megnézegették a fülbevalóm, meg az órám, de mikor a 2 körben volt az óra Joelnél és elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy a dugó közepén kihajítja az autópályán a lehúzott ablakon, na ott kicsit beelegeltem. Aztán jött, hogy nekik pisilni kell. Rettnetesen fáradtak voltak és nagyon hisztisek, próbálkoztak mindennel, amivel csak tudtak, a végén már az üveget rágcsálták csak azért, mert Sally kérte őket, hogy ne tegyék. Mire visszaértünk teljesen elfáradtam. A gyerekek egy kis trambulinozás után mentek az ágyba, nekünk meg összedobott Sally egy gyors sültkrumplis kolbászos vacsit, ami után ő elkezdte keresgélni a nyaralásunk helyszínét, én pedig megmutattam Stewenek az eddigi itteni képeimet, meg a nottingham-ieket is. Örült neki, szerintem szívesen nézte végig velem, még ha mind fáradtak voltunk is. Aztán picit még segítettem keresgélni Sallynek, majd mind mentünk aludni.
Augusztus 10. szombat
A szombat sorozatos dominódőlésnek érződött. Sokáig aludtam, nagyon jól esett, aztán kicsit összekaptam magam és Sally már haza is ért, és megkérdezte tényleg segítenék-e neki összerámolni a gyerekjátékokat, ahogy mondtam. Ugyan szakdogázni akartam és erőtlennek éreztem magam, de mondtam, hogy tényleg. Általában szeretem az ilyesmit, már Ildinek is szívesen segítettem, de itt pláne az volt, hogy én rámoltam, szortíroztam és rendszereztem, míg Sally valami teljesen más dologgal volt elfoglalva. A végén büszke voltam magamra, hogy összerámoltam és selejteztem azt, amit ők valószínűleg már fél éve akarnak megtenni legalább, de ez persze estig tartott, míg a gyerekek szét nem rámoltak mindent ismét. Legalább az alap megvan a visszapakoláshoz. A szendvics ebédnél megmutatta Sally milyen kacsalábon forgó palotát foglalt a nyaralásra, majd mentünk a gyerekek előadására, amit még egy bedobandó levél miatt le is késtünk, de legalább láttam a Challengerst, ahova a gyerekek járnak heti 2-3 alkalommal, ahogy ma is. 3 terem, 1 előadásokhoz, egy nagymozgásos szivacsjátékos és egy szőnyeges rajzolós. A segítők mind fiatalok, többnyire gimnazistának néztek ki, a hangulat nagyon jó volt, vidám és felszabadult, és mindenféle fogyatkos gyerekek játszottak együtt, egyéni segítőkkkel. Tetszett, de azt hiszem idősebb vagyok, mint az a korosztály, eddig sajnáltam kicsit, hogy nem önkénteskedek ott, vagy valami, míg itt vagyok, de tulajdonképpen nem kell nekem mindent 100ezer százalákosan jobban kihasználni, mint amennyi az időbe és a térbe belefér.
Délután pitét sütöttünk Sallyvel, amihez nagyon nem volt kedvem, de megkérdeztem segítsek-e, és mondta, hogy csak ha van kedvem, ezután viszont ciki lett volna azt mondani, hogy igazából nincs, úgyhogy segítettem, jó részét én csináltam, és még törölgettem is mosogatás után, aminek igazán nem láttam értelmét. Azt hiszem most nekem kezd kicsit sok lenni a családozás.
Szuper vagyok, írtam Couch surfingre, hogy lenne-e kedve valakinek sörözni egyet szombaton v jövő héten, erre visszírt egy srác, hogy neki lenne, de csak 9 fele ér vissza Guildfordba, én meg vagy fél órát totojáztam azon, hogy megírjak egy smst, hogy mi lenne, ha (mivel írta, hogy jövő héten is sok a szabadideje) hétfőn találkoznánk, mert még csinálom a dolgom. Megírtam, elküldtem, erre rögtön válaszolt is negyed 10-kor, hogy rendben, még úgysem ért haza. És ezen ültem ennyit, mint ahogy egész nap azon, hogy felhívjam Kittit, hogy mikor vigyem vissza a pulcsiját, ha nem tegnap (azt mondta nem is kéri vissza, de gondoltam azért csak visszaadom, viszont tegnap, mikorra ígértem magam nem értünk vissza a farmról, de egész nap sejtettem már, hogy nem fogunk... és kiderült, hogy neki sem lett volna a legjobb, ha akkor megyek). Épp írtam facbookon, hogy ez lesz a következő évi fogadalmam, hogy nem totojázok annyit fölöslegesen, és megtanulok gyorsabban dönteni, de azt hiszem ezzel nem kell a jövő évig várnom. Íme, a remek tréning időpont erre.
Ami az utazásokat illeti kiderült, hogy jó, hogy nem mentem Derbyshire-be, mert Sally barátnőjének vissza kellett autóznia valakihez hirtelen a kórházba, amit viszont kevésbé viseltem sportosan, hogy Györgyi lemondta az Oxfordot, mert dolgozik. Mindezt azután, hogy mikor én hittem, hogy nem tudok menni azt modta ő akkor is megy, most meg azt írta megveszi a jegyeket, meg elintéz mindent, ehelyett itt az sms, meg a triplázódott jegyárak. Remek. Sebaj, megyek pitét enni és családi banzájozni holnap, biztos jó lesz.
És akkor a bizonyos holnap...
Augusztus 11. vasárnap, Folkstone, családi banzáj
Tényleg volt vagy 11 óra, mire elindultunk, nehéz volt felpakolni az egész családot, megírni a kártyákat, mindenkinek összekészülni. Örültem, hogy meghívtak, jól esett, hogy amint Sally megtudta, hogy nem megyek Oxfordba hívta is a húgát, hogy ugye pénteken hívott engem is. Úgy tűnt, a többieket nem ismerte a család személyesen, mondjuk még nekem is az állítólagos jó angolommal voltak kieső beszélgetésrészletek, főleg mikor kettőre próbáltam meg egyszerre odafigyelni :D. Az autóút elég hosszú volt, pláne mikor a gyerekek szinkronvisítottak két oldalról a fülembe (kicsit Fruzsi kiskori edényrezonáltató hangjára emlékeztetett a pillanat:D). Mi érkeztünk elsőnek, majd Sally apukája és öccséék az anyukájával. Nagyon humoros család, bírom őket. Ott is megvan a jöttünk, láttunk, megyünk is, mert sok a vasalnivaló család rész, akik komoly 3 órát eltöltöttek társaságunkban, és mire Stewe-vel, a gyerekekkel és Katherine-nel a szülinapos házigazdával visszaértünk a sétánkból már el is mentek. Őszintén szólva sokkal otthonosabban éreztem magam utána, mert csak a pénteki csapat maradt. Nem tudom, hogy a több hely, vagy az ismerősebb arcok, de kevésbé éreztem magam feszélyezve. Bár az is lehet, hogy csak nem éreztem magam fenyegetve Sally mesteri kerítőnői készségeitől, mert az öccsének van egy 22 éves Christopher nevű fia, akivel ha nem azt üzenem teljes (test)beszédemmel, hogy nem, meg ne próbáld, kb rá se néztem szegényre, tuti Sally megpróbál összeboronálni vele.
Az ebéd nagyon sokféle svédasztalos dologból állt, és úgy teleettem magam, hogy a végén már szenvedtem az utolsó falatokkal, pedig mindenből nagyon picit vettem csak. Finom volt minden, a legviccesebb az volt, hogy Kate készített egy különleges répapürét is, amiről megmondta, hogy a lányoknak ízleni fog, a fiúknak nem, és Chris rögtön rávágta a kérdésre, hogy nem mondja, hogy nagyon rossz, majd kibukott belőle, hogy olyan íze van, mint az after shavenek. És valóban erőteljes, bár szerintem inkább rózsás, kölnis íze volt. És ezután jött a desszert, a jó kis magyar recept alapján előző nap kiszenvedett tömény, nehéz almáspite és Sally anyukájának csokis cheesecake-je, ami sokkal jobban ízlett, de mivel könnyebb volt, azt hagytam a végére. Sok szusszal, de legyűrtem mindent, úgy éreztem mozdulni sem tudok. A pitét már csak kötelességből is meg kellett ennem, a másik meg szimplán nagyon finom volt, de azt hiszem azzal, hogy azt hagytam a végére nem szereztem Sally anyukájánál jó pontot, kényesek az ilyesmire. És mikor már azt hittem tényleg túl vagyok a fogásokon jöttek a sajtok. Izi és Péter valószínű ennél a pontnál kezd el fejvesztve sikítozni, de azt már tényleg nem bírtam. Csak ültem, és néztem, ahogy eszik a különböző sajtokat némi rettenetesen mű szőlő és pirítós kíséretében.
Sétálni is elmentünk, hogy ne csak az erkélyről lássam a tenger messzi kékségét, de így még kínzóbb volt, hogy egy part oldalban sétáltunk fent a sétányon, max. 50m-re voltunk a parttól, de nem mentünk le, mert nem volt túl meleg. Nézni szabad, de megfogni... ráadásul Lucy előreszaladt úgy, hogy szem elől vesztettük, így mind halálra rémültünk, végül Stewe talált rá Joel segítségével. A séta végpontjánál beleütköztünk egy kis szaletlibe, ahol épp komolyzenei koncert volt. Állítólag valami szuper banda is akart ott játszani, de valami régi törvény szerint az ilyen helyeken csak komolyzenei koncertek lehetnek. Érthetetlen. Megkérdezte Stewe, hogy szeretnék-e én is fagyit, mikor a gyerekek kaptak, és nekem ez volt az utolsó döfés, a sajtok még csak hagyján, de a fagyi! Nem ment. Mikor visszaértem is megkérdezték, és kétségbeesve tiltakoztam, hogy még gondolni sem bírtam rá, aznap mást már nem is ettem, pedig este még elfért volna egy csipsz vagy egy alma... de nem akartam este éhenkórásznak tűnni.
Kate most volt 51, és nincsen gyerekük Mickkel, akivel 5 éve vannak együtt, pedig szerintem jó szülők lennének, szerintem ők is eléggé sajnálják. Elgondolkodtató én mit tennék hasonló helyzetben, Sallyéknek is úgy lettek az ikrek, hogy választottak egy petedonort, és ő szülte meg őket,de mégis azért genetikailag így Stewehez több közük van. Ismét az anyaság mibenlétének kérdését feszegeti és az egyéb etikai és genetikai határokat. Egyik este pont arról beszéltek, hogy Sally szeretné elmondani nekik, ha 18évesek lesznek, hogy tudják, de Stewe úgy gondolta ez semmin nem fog változtatni. Sally ebben nem biztos. Én úgy gondolom eleinte fog változtatni, sok kérdést fog felvetni, de remélhetőleg lesznek olyan érettek, hogy feldolgozzák, és a helyén értékeljék a dolgokat.
Mikor köszöntünk el megköszöntem a vendéglátást és úgy láttam Kate örült, hogy ott voltam, nem zavartam, meg Sally apukája is mondta, hogy sajnálták, mikor azt hitték nem fogok jönni. Nem tudom miért van bennem ilyen ragaszkodás és kutyahűség mindenkivel szemben, de ez már-már kóros. Mármint hogy ennyire jól esik, hogy befogadnak, mikor igazából lehetnének saját dolgaim is. Bár ezen a héten, mikor már az x. programom dőlt dugába kicsit hopeless-nek éreztem magam. Összességében jó nap volt az evéssel, partozással, kis beszélgetéssel, még ha az út hosszú és a péntek és szombat után fárasztó is volt.
